Eat - Pray - Love
Lehet, hogy inkább elolvasni kellett volna, de már mindegy, filmen néztem meg kedvenc színásznőm újabb alakítását, és nem bántam meg.
Viszont...
Nem egyedül néztem meg, hanem 2 barátnőmmel. Érdekes beszélgetést folytattunk a film után, elképesztő, hogy ugyanazt a filmet mennyire másként láttuk. Emiatt jutott eszembe, hogy írok róla.
Egyikőjükkel együtt hajóztam, együtt indultunk neki az életben-maradásnak anno Mexikóban, a másik barátnő egy általános iskolai osztálytársam volt.
A film története röviden, a
wikipedián részletesebben is olvasható:
Elizabeth Gilbertnek (a filmben Julia Roberts) mindene megvolt, férje, karrierje, szép lakása. Egy napon azonban rádöbbent, hogy nem boldog. Azt nem tudta mire vágyik igazán, csak azt, hogy mindezekre nem. Férjétől való válása után úgy dönt, egy évet szán arra, hogy megtalálja önmagát. Több hónapot tölt el Olaszországban, ahol kiélvezi a gasztronómia által nyújtott örömöket.Indiában próbálja megtalálni belső harmóniáját az ima segítségével. Balin végül rátalál az igaz szerelem, ami meghozza számára a rég áhított kiegyensúlyozottságot.
A sztori állítólag egy igaz történet alapján íródott könyv filmes változata. Vagány dolognak gondolom azt, hogy valaki egy úgymond "jólétből" képes hátralépni egyet, és kívülről nézni az életét, majd rájönni, mik azok a dolgok, amik valóban fontosak számára. Erre sokan képtelenek vagyunk.
A mindennapok beszippantanak és sokszor észre sem vesszük, hogy nem azt az életet éljük, amit álmodtunk magunknak. Vagy ha mégis (ez a rosszabbik verzió), akkor is maximum morgunk az orrunk alatt, de nem lépünk ki a komfortzónánkból. Más eredmény pedig csak más viselkedéssel érhető el, amihez változás szükséges... amit valljuk be, legtöbben rettegve elkerülnek.
Ami számomra fucsa volt, az a barátnőm véleménye a film után. Azt mondta, hogy jó kis film, de hát ilyet nem lehet csinálni... kinek van annyi pénze, hogy ilyen hosszú időre elmenjen utazgatni... és hogy lehetne már csak úgy lelépni mindenhonnan, feladni az állást, életet...
Hát... leesett az állam. A filmben nem drága hotelekben lakott Elizabeth, sőt. A kolostorban például mindenféle feladatokat látott el a szállás/ellátás-ért cserébe, vagyis igazából egy néhény hetes luxus nyaralás árából megoldotta az egész utazást. Sokan vásárolnak nyaralót, télen síelnek, nyáron nyaralnak, öszességében egy ilyen utazás többszörösét költik el évről évre, tratalékaik is sokaknak vannak, csak mindenki másra fordítja ezt az összeget.
Legtöbben nem azon gondolkodnak, hogyan lehetne egy ilyen utazást kivitelezni, hanem azt sorolják miért nem megoldható. Pedig, ahogy apukám is szokta mondogatni: "Lehetetlen nincs, csak tehetetlen!" Ami igazán fontos, annak a módját képesek vagyunk megtalálni, a lényeg az: fonots-e eléggé??? Akarjuk-e tényleg...
A világot járni nem pénz, hanem idő és szervezés kérdése. Külföldön számos lehetőség van önkéntesként munkát vállalni, nyelvet tanulni is jobban megéri anyanyelvi környezetben, jó szervezéssel még olcsóbb is lehet, mint a drága nyelvtanfolyamok.
Beszélgettünk később arról, hogy mi - akik sokat utaztunk, éltünk külföldön - jobban vagy rosszabbul érezzük-e magunkat a bőrünkben a mindennapokban? Nekünk folyamatosan hiányzik az utazás, az új élmények, a más élet, az idegen helyek, helyzetek megismerése, megszokása... Sokszor gondoljuk azt, hogy a jelenlegi életünk lemondások sorozata, és ha tehetjük, bármilyen jó ürüggyel útra kelünk. Egy-egy hétvégi kiruccanásra vagy nagyobb utazásra is bármikor kaphatóak vagyunk, ez már elég ahhoz, hogy újra "éljünk".
Akik maximum nyaralni jártak külföldön, nekik nem is jelent többet egy ország annál, mint megnézni a nevezetességeket, lubickolni a tegerben vagy medencében, és visszatérni a "normális kerékvágásba". Nekik örömet okoznak a mindennapok, boldogan dolgoznak (mindegy, hogy alkalmazottként vagy saját vállalkozásban), és nincsenek irreális elvárásaik az élettől. Arra jutottunk, hogy talán ők a boldogabbak.
Gyakran irigykedve hallgatják történeteinket, azt mondják milyen bátor dolog volt nekivágni az idegennek, de nem így van. Szerintem sokkal bátrabb dolog itthon boldogulni, jutni egyről a kettőre, nem pedig elszaladni, attól félve, hogy elszalasztunk valami nagy lehetőséget. Azt szoktam mondogatni, hogy szívesebben bánom meg azt, hogy megtettem valamit, mint azt, hogy tehettem volna... Az a baj ezzel, hogy közben sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha a másik lehetőséget választjuk.
Aki töltött el hosszabb időt külföldön, annak a gondolkodása, életfelfogása, értékrendje, fontossági sorrendje örökre megváltozott, és ezt már nem lehet visszacsinálni. Olyan ez, mint amikor a kávéba öntött tejszínt egyszer megkeverjük. Ezerszer keverhetjük visszafelé, soha nem kapjuk vissza az eredeti állapotot. Minél többet volt valaki úton, annál kevésbé fogja magát jól érezni egy helyben.
Kimondottan bosszantanak azok az ismerősök, akik folyton morgolódnak mindenért, de nem tesznek egy lépést sem előre. Évek óta külföldre készülnek, mert itt minden szar, de még a nyelvet sem tanulták meg... melyiket? ja... még azt sem tudják merre mennének... Nincs elég pénzük, idejük, lehetőségük, stb elindulni. Egy frászt... merszük nincs! De jobb, ha nem is mennek, mert nekik kint még ennél is rosszabb lenne!
Nem is tudom minek írtam le ezt az egészet, de most már mindegy.
Nincs jó válasz. Hiányérzet van. Sokunknak.
update: találtam egy érdekes írást ami kapcsolódik ehhez a témához:
itt érhető el.
